Infúzió
9 körül újra infúzió, most a bal alkarba. Először a csukló fölötti véna szimpatikus, de nem jön belőle vér nagy keresés ellenére sem. Ezzel a vénával emlékszem régebben egyszer mar volt gond, akkor még jött vér, de begyulladt a branültől és keményedett/csomósodott. Egy feljebbi aztán sikerült.
Fásli
Mindkét lábamra fáslit kötnek (és a műtét utáni napig rajta hagyják), mert műtétek alatt vagy után a láb mélyvénáiban kialakulhat trombózis, ez jó ellene.
Még egy dolog van hátra, jó lenne, ha lenne egy alapos reggeli széklet, mert a műtőasztalon elernyesztik az izmokat, és ugye ennek lehet mellékhatása, ezt nem szeretik. Ezért adnak egy glicerines kúpot, nagyon erős hatású, öt perc múlva rohanok is.
Épp fogyóban az infúzió, amikor 1 óra körül szólnak, hogy mehetek. Ez azt jelenti, hogy fél óra múlva, de lehet, hogy gyorsabban, visznek a műtőbe. Antibiotikumot (Augmentin) kapok vénásan közvetlenül a branülbe nyomva (kicsit feszít), és véralvadásgátlót a hasam bőrébe (Clexane) – ezt szinte észre se lehet venni. Na és természetesen egy altató tablettát, hogy nyugodtabban menjek be a műtőbe (Dormicum).
Már negyed óra múlva itt a betegszállító. Fel kell feküdni a hordágyas tolókocsira meztelenül, illetve kapok egy hátulkötős mellényszerűséget. Zöld lepedővel betakarnak, az infúzió bennem marad, és már megyünk is. Kicsit remeg a kocsi kereke, így ráz egy keveset, nem mai gyerek.
A sebészeti emeleten egy vizsgálóba tolnak először. Itt szembesítenek azzal, hogy le kell borotválni a szőrt az egész hasamról. Ezt steril, eldobható borotvákkal csinálják (a műtős elhasznál vagy ötöt) de nedvesítés nélkül. A levágott szőrt leukoplast darabokkal szedik fel. Igazából nem fáj, max kellemetlen, és apró vércseppek megjelennek. Azért eddigre az altató már szerintem sokat tompít, bár teljesen ébernek érzem magam, és beszélgetek a főműtőssel, aki már 38 éve csinálja ezt ebben a kórházban, és beteghordóként kezdte.
Kész, tolnak a műtő recepciójához. Itt némi várakozás után továbbgurítanak egy gondolom sterilebb szoba mellé, egy széles átadóbejárathoz, ahol áll egy oda tartozó másik, modernebb betegszállító kocsi, erre át kell feküdni, még át tudok mászni kis segítséggel. Újabb várakozás, feltűnik a sebészem egy pillanatra, intünk egymásnak. Mellettem egy ifjú hölgy nagyon izgul, mert nem álmos, fél, hogy így műtik meg. Megnyugtatják.
Kb. 10-15 perc lehet a várakozás, és tolnak a műtő előterébe. Itt már határozottan steril körülmények vannak, a szag is olyan tiszta vegyszeres, nem kellemetlen. Jön az altatóorvos és a sebész. Néhány kérdést feltesz az altatóorvos nekem (érezhetően a kórlapom átnézése után), egymással megbeszélnek egy-két dolgot, és elhangzik a “go”.
Betolnak a műtőbe, ami egy zöldes hatású, nem túl nagy szoba, erős steril illattal és láthatóan modern berendezésekkel. A műtős átemel a műtőasztalra: átkarolni a nyakát, lábat behajlítani, és megy is. Bivaly ereje van, én 91 kiló vagyok. Bal karomat rögzítik egy tartóhoz (azon az oldalon van az infúzió), lábaimra fekete kámzsaszerűséget húznak, és elhelyezik őket a megfelelő pozícióba. Ezek a kámzsák ha jól tudom, a trombózis ellen védenek.
Az altatóorvos kiadja az utasítást, hogy mennyi intravénás altatót adjanak be (Dormicum és még valami, amire nem emlékszem), ezt meg is teszik, és közben a szám elé tart egy maszkot (nem teszi rá) és azt mondja, lélegezzek nyugodtan, oxigén. Enyhén vegyszeres, nedves gépillata volt, semmi különös. Ez a legutolsó emlékem a műtét előttről, természetesen a műtétből abszolút semmit nem lehet érezni.
A műtő előterében ébredek, rajta a belső kocsin. Várni kell a műtősre, van előttem egy kiszállítandó beteg. Nagyon hamar sorra kerülök (vagy én alszok át perceket?). Átemel a külső kocsira minden segítség nélkül, csak kapaszkodni kell, ez megy. Mondom, hogy fáj (nem vészes), mondja, hogy ne aggódjak, az osztályon kapok fájdalomcsillapítót. Gurítanak, nem nagyon emlékszem az egészre, csak néhány képre, például a liftajtóra, gondolom azért még javában bóbiskolok. Közben szólok, hogy szeretném elkérni az epeköveimet, hallottam, hogy ezt lehet. Igen, utánanéznek.
Befektetnek az ágyba. Megnézem a hasamat! Négy kötés van rajta, kis gézpamacsok egy-egy nagyobb, mondjuk 6×6 cm-es öntapadó gézzel leragasztva. Egy a mellem közepe alatt (ott, ahová a “gyomorszájon vágást” képzeli az ember), egy a köldök fölött közvetlenül, egy jobboldalon e kettő közötti magasságban, egy utolsó pedig szintén jobboldalon a köldökivel egyvonalban, talán egy picit lejjebb.
Ez utóbbiból lóg ki egy cső, ami egy műanyag zacskóban végződik. Ez a hasüregbe van bevezetve a műtét környékére, így aztán ha vérezne valami, vagy csorogna az epe, látszana. Nekem nem jön csak másnapra épp a csövet megtöltő mennyiségű rózsaszínű savó (ez normális, mondja másnap a sebész). A csőkivezetés abszolút nem fáj.
Az infúzió is be van kötve, abba most belenyomnak egy adag fájdalomcsillapítót. Jelzik, hogy álmos is lehetek tőle.
Édesanyám várt rám, de nem vagyok formában, csak pár percet beszélünk, majd szendergek tovább.
Epeköveim
Jön a műtős, hozza egy kis dobozban az epeköveket. Most aztán kiderül az igazi méretük! Egy méretes (2,4×1,5×1,5 cm), két nagyobb (1,5×1,2 és 1,5×0,9 cm), és egy borsszemnyi kő van, ez utóbbi morzsolódós, a többi kőkemény, kavicsszerű, de mégis finom tapintású. A színük sárgás, fekete foltokkal (nedvesen még feketébbek). Hihetetlen, hogy az emberben ilyen tud képződni. Mindenesetre a tanulság az, hogy az ultrahangos mérés elég pontos, de nem mindegy, hogy épp milyen irányból nézik a követ, és a kövek nem feltétlenül kerekek, lehetnek egész hosszúkásak is.
Valamikor bejön a sebész, közli, hogy duplán örülhetek, nagyon jól sikerült a műtét, és találtak felszívódó klippet is, azt használta. Így nem marad fém bennem, és biztos nem lesz semmi gondom később egy esetleges MRI-nél sem. Persze ez csak az én heppem gondolom én, de mégis tényleg örülök.
Hét körül feleségem is meglátogat, már egy kicsit jobban magamnál vagyok. Este tévézek (Doktor House), és fekszem, felkelni még nem lehet, felülni sem.
Vacsora természetesen nem jár. Vizet sem lehet inni, esetleg szájnedvesítés vagy legfeljebb néhány kis korty, mert műtét után ettől (és szerintem attól is, ha az ember túl korán kezd nagy mozgásba) könnyen hányingert lehet kapni. Nem is iszom ennél többet. Nagyon óvatosan, először csak a nedvesítés, utána egy korty, ha nem árt, még egy. Elalvás előtt már bátrabb vagyok, egy egész decit megiszom. Szerencsére nem is lesz hányingerem.
A köhögés gondolata is fáj, egy tüsszentésre nem is merek gondolni, ezért krákogni próbálok, ez nagyon óvatosan minimális fájdalommal megy is, torok tisztul. Orrfújás igaziból nem menne, de egy gyenge “átszellőztetéssel” azért sikeresen próbálkozok.
A nővér segít fogat mosni. Elalvás előtt még egy fájdalomcsillapító, most injekcióban (Tramadol). Éjfél körül “lefekszem aludni” szóval leoltom a villanyt, és próbálok aludni. Ez nem nagyon megy, csak a szendergés. Néha 10 perc alvás, max fél óra egyfolytában.
Öt körül aztán hivatalosan “felkelek” és kérek még fájdalomcsillapítót. Ezt meg is kapom, kezdődik a következő nap.
• 1. cemi:
2008. 05. 31. 23:14
őőőőőő na most már marhára féle a július 3ai epeműtétemtől :S bassszuss.. :S:S azthittem csak odamegyek és kiveszik,na de hogy meztelenül meg áááááá..
• 2. Deadangel:
2008. 09. 09. 17:04
Szijasztok. Először is 18 éves lány vagyok. 8 hónapja először begörcsölt a vesém, aztán egy hónapon keresztül elég gyakran, na de nem ez a lényeg. Az egyik ultrahangos vizsgálat során véletlenül kiderült hogy van 2 epekövem, azonnal műteni akartak, persze ebbe nem mentem bele. És azóta folyamatosan gondom volt az epémmel, ritkán be is görcsölt, általában éjszaka. Persze előtte is éreztem már ezt a fájdalmat, csak akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi is fáj,és anyu ráfogta, hogy biztos rossz a testtartásom. Végül most nyáron rászántam magam, és úgy gondoltam jobb most a nyári szünetben mint majd esetleg év közben, vagy neadjisten az érettségi időszakában. Az augusztusra tervezett műtét kicsit elhúzódott ( a kiválasztott orvosom szabadságra ment, aztán a kórháznak voltak anyagi gondjai) és így a lehető leghamarabbi időpont már csak szept. 1-je lehetett.
Már túl vagyok rajta, ez a 9. napom a műtét után. Van egy pár dolog, ami miatt sajnos nekem nehezebbek voltak ezek a napok, és még lesznek is. Hát igy utólag inkább ültem volna az iskolapadban…:)
Például én nemhogy csak a műtét napján nem ehettem, nem ihattam semmit, de az az előtti napon is koplalnom kellett. Így aztán teljesen váratlanul ért, amikor vasárnap este bejelentették, hogy másnap kapok egy beöntést, mivel semmi, de semmi nem volt bennem.
Eljött a műtét, előtte hasonló eljárások, mint nálad, borotválás nélkül… Pár lélegzet a maszkban, és már alszom is. Az ébredés már nem volt ilyen egyszerű. Arra ébredek, hogy hihetetlenül fáj a torkom, és hogy többen kiabálják, ordibálják a nevemet, az orvosom hangját egész közelről hallom amint ordítja, hogy vegyek már levegőt, és közben pofozgat. Hallom mindezt,és érzem is a pofonokat, de képtelen vagyok levegőt venni, és hiába tudtam, hogy nyitva van a szemem, nem láttam semmit.
Minden erővel azon vagyok, hogy levegőt vegyek, de egyszerűen nem megy. Az orvos szájon át lélegeztet, kicsit megkönnyebülök, és pár másodperc múlva már magamtól is sikerült levegőhöz jutnom. Megnyugszom.
Rettentően fáj a torkom is, és a hasam is, de nem kaphatok fájdalomcsillapitót állítólag az altató miatt. Egész du. rosszul voltam, majd estére sikerül hánynom, ami nagyon jólesett, utána azonnal jobban is lettem. Zöld szinű, krémleves állagú valamit hánytam, elég sokat, egy nagy zacskó félig lett, de legalább jobban lettem. A cső, ami kilógott az egyik lyukból nekem estére már rég megtelt, többnyire vérrel. Ez még 3 napon keresztül bennem volt,és addigra a zacskó része is teljesen megtelt.
Anyu időközben tájékoztat, hogy nem 2 kőt vettek ki, hanem 12-őt. Nem tudom elhinni, hogy fél év alatt ennyi kő keletkezett. Nem is kicsik, volt amelyik 2 cm volt. 2. nap a nővérkék felrántottak az ágyból, hogy mászkálnom kell,és sokat üldögéljek. (Technikát nem igazán mutattak…)
Ennem még most sem lehetett (3. napevés nélkül, talán ezért nem tudtam ülni sem egyedül…)
4. nap délben kaptam 1 kis levest, és estére hazamehettem. Jó volt persze otthon lenni, de fájdalomügyileg nemsok minden változott. Nekem máshol helyezkednek el a lyukak. Mellem között nekem is megvan, viszont nekem a köldök alatt van még egy, a köldök fölött nincs,hanem 5 centivel jobbra,és pár centivel mellette még egy szintén jobbra,amiben a cső is volt.
Szóval ez a 9. napom. Úgy ahogy tudok ülni, már elkezdett viszketni is, tehát gyógyul,hurrá
Bocsánat hogy ilyen hosszú lett, de fontosnak tartottam ezt leírni, hogy lássák, mindenki máshogy viseli az altatást és a műtétet. A cső miatt – amivel valószínűleg megsértették a légcsövem – még mindig fáj a torkom. Azt már 2. nap megmondtam, hogy ha tudtam volna, hogy ennyire fáj majd, nem biztos hogy belevágtam volna, de legalábbis nem vártam volna ennyire ezt a műtétet. Műtét előtt végig én bátorítottam anyut, ugyanis ő nagyon nem akarta, de elfogadta a döntésem ( bizonyára ő tisztában volt vele, hogy ez mivel jár… hát én álmomban sem gondoltam volna.) De már nem érdekel, csak legyen vége végre, azért is, mert jövőhéten már iskolába készülök.
A meztelenségről meg annyit, hogy én úgy kezelem a kórházban, hogy láttak ők már ilyet, pedig ha valaki, akkor én szégyenlős vagyok.
• 3. macsek65:
2009. 03. 15. 0:58
Szia Deadangel!
Szeretném, ha megírnád az e-mail cimedet, mert lenne Hozzád egy két kérdésem!
Üdvözlettel
Macsek
• 4. Deadangel:
2009. 07. 14. 22:09
Szia. Rég jártam itt, lehet már nem is aktuális, de azért megadom a cimem,hátha még szükséged van rá.
Holtangyalka9531@hotmail.com
• 5. Ria:
2009. 07. 18. 8:32
Üdv minden sorstársnak!
Júl. 8-án műtöttek egy durva roham után – addig nem is tudtam, hogy van kövem, csak egy volt, de az teljesen elzárta a hólyagot -, 15-én szedték a varratokat, és hála Istennek jól vagyok. Persze én is átéltem az első 3-4 nap kikerülhetetlen élményeit, de igyekeztem nem rájuk, hanem az előttem álló egyéb feladatokra koncentrálni. Úgy mint . tisztálkodás,/ az elsőtől kezdve egyedül, tehát komoly elméleti és gyakorlati tervezés után: mit, milyen sorrendben, hogyan védjük a víztől a kötéseket, stb./ séták – műtét után 4-5 órával az első, és szintén egyedül, látogatók távoltartása /nem voltam éppen épületes látvány/ stb.
…és 22-étől önként és dalolva meló. /Tényleg nem kényszreít senki!/
Végül is választhattam a lassú, kényelmes, véralvadásgátló inkekciókkal megspékelt,szundikásós lábadozás és a jelenlegi aktiv, sétálós-eleget mozgós közt; azt hiszem – eddig legalábbis – jól választottam.
Szóval ennyi. De az igaz, hogy átélni kissé bonyolultabb volt.
Ja, és még valami. Szuper orvosom volt!
Viszontolvasásra: 52 éves tanbanya
• 6. krixkrax:
2010. 05. 13. 17:19
Megnyugtató volt olvasni, hogy nem én vagyok az eggyetlen aki műtét után ilyen bajoktól szenvedett…:D igaz nekem egy hasi műtétem volt, ami kicsit nagyobb mint 30cmes vágással végződött, de még vár rám egy epekő is, és ezek után már biztosan állíthatom, hogy fel leszek rá készülve…:) így a dátumokat nézve kicsit késve, de utólag is kellemes gyógyulást kívánok:)