9 körül újra infúzió, most a bal alkarba. Először a csukló fölötti véna szimpatikus, de nem jön belőle vér nagy keresés ellenére sem. Ezzel a vénával emlékszem régebben egyszer mar volt gond, akkor még jött vér, de begyulladt a branültől és keményedett/csomósodott. Egy feljebbi aztán sikerült.
Fásli
Mindkét lábamra fáslit kötnek (és a műtét utáni napig rajta hagyják), mert műtétek alatt vagy után a láb mélyvénáiban kialakulhat trombózis, ez jó ellene.
Még egy dolog van hátra, jó lenne, ha lenne egy alapos reggeli széklet, mert a műtőasztalon elernyesztik az izmokat, és ugye ennek lehet mellékhatása, ezt nem szeretik. Ezért adnak egy glicerines kúpot, nagyon erős hatású, öt perc múlva rohanok is.
Épp fogyóban az infúzió, amikor 1 óra körül szólnak, hogy mehetek. Ez azt jelenti, hogy fél óra múlva, de lehet, hogy gyorsabban, visznek a műtőbe. Antibiotikumot (Augmentin) kapok vénásan közvetlenül a branülbe nyomva (kicsit feszít), és véralvadásgátlót a hasam bőrébe (Clexane) – ezt szinte észre se lehet venni. Na és természetesen egy altató tablettát, hogy nyugodtabban menjek be a műtőbe (Dormicum).
Már negyed óra múlva itt a betegszállító. Fel kell feküdni a hordágyas tolókocsira meztelenül, illetve kapok egy hátulkötős mellényszerűséget. Zöld lepedővel betakarnak, az infúzió bennem marad, és már megyünk is. Kicsit remeg a kocsi kereke, így ráz egy keveset, nem mai gyerek.
A sebészeti emeleten egy vizsgálóba tolnak először. Itt szembesítenek azzal, hogy le kell borotválni a szőrt az egész hasamról. Ezt steril, eldobható borotvákkal csinálják (a műtős elhasznál vagy ötöt) de nedvesítés nélkül. A levágott szőrt leukoplast darabokkal szedik fel. Igazából nem fáj, max kellemetlen, és apró vércseppek megjelennek. Azért eddigre az altató már szerintem sokat tompít, bár teljesen ébernek érzem magam, és beszélgetek a főműtőssel, aki már 38 éve csinálja ezt ebben a kórházban, és beteghordóként kezdte.
Kész, tolnak a műtő recepciójához. Itt némi várakozás után továbbgurítanak egy gondolom sterilebb szoba mellé, egy széles átadóbejárathoz, ahol áll egy oda tartozó másik, modernebb betegszállító kocsi, erre át kell feküdni, még át tudok mászni kis segítséggel. Újabb várakozás, feltűnik a sebészem egy pillanatra, intünk egymásnak. Mellettem egy ifjú hölgy nagyon izgul, mert nem álmos, fél, hogy így műtik meg. Megnyugtatják.
Kb. 10-15 perc lehet a várakozás, és tolnak a műtő előterébe. Itt már határozottan steril körülmények vannak, a szag is olyan tiszta vegyszeres, nem kellemetlen. Jön az altatóorvos és a sebész. Néhány kérdést feltesz az altatóorvos nekem (érezhetően a kórlapom átnézése után), egymással megbeszélnek egy-két dolgot, és elhangzik a “go”.
Betolnak a műtőbe, ami egy zöldes hatású, nem túl nagy szoba, erős steril illattal és láthatóan modern berendezésekkel. A műtős átemel a műtőasztalra: átkarolni a nyakát, lábat behajlítani, és megy is. Bivaly ereje van, én 91 kiló vagyok. Bal karomat rögzítik egy tartóhoz (azon az oldalon van az infúzió), lábaimra fekete kámzsaszerűséget húznak, és elhelyezik őket a megfelelő pozícióba. Ezek a kámzsák ha jól tudom, a trombózis ellen védenek.
Az altatóorvos kiadja az utasítást, hogy mennyi intravénás altatót adjanak be (Dormicum és még valami, amire nem emlékszem), ezt meg is teszik, és közben a szám elé tart egy maszkot (nem teszi rá) és azt mondja, lélegezzek nyugodtan, oxigén. Enyhén vegyszeres, nedves gépillata volt, semmi különös. Ez a legutolsó emlékem a műtét előttről, természetesen a műtétből abszolút semmit nem lehet érezni.
A műtő előterében ébredek, rajta a belső kocsin. Várni kell a műtősre, van előttem egy kiszállítandó beteg. Nagyon hamar sorra kerülök (vagy én alszok át perceket?). Átemel a külső kocsira minden segítség nélkül, csak kapaszkodni kell, ez megy. Mondom, hogy fáj (nem vészes), mondja, hogy ne aggódjak, az osztályon kapok fájdalomcsillapítót. Gurítanak, nem nagyon emlékszem az egészre, csak néhány képre, például a liftajtóra, gondolom azért még javában bóbiskolok. Közben szólok, hogy szeretném elkérni az epeköveimet, hallottam, hogy ezt lehet. Igen, utánanéznek.
Befektetnek az ágyba. Megnézem a hasamat! Négy kötés van rajta, kis gézpamacsok egy-egy nagyobb, mondjuk 6×6 cm-es öntapadó gézzel leragasztva. Egy a mellem közepe alatt (ott, ahová a “gyomorszájon vágást” képzeli az ember), egy a köldök fölött közvetlenül, egy jobboldalon e kettő közötti magasságban, egy utolsó pedig szintén jobboldalon a köldökivel egyvonalban, talán egy picit lejjebb.
Ez utóbbiból lóg ki egy cső, ami egy műanyag zacskóban végződik. Ez a hasüregbe van bevezetve a műtét környékére, így aztán ha vérezne valami, vagy csorogna az epe, látszana. Nekem nem jön csak másnapra épp a csövet megtöltő mennyiségű rózsaszínű savó (ez normális, mondja másnap a sebész). A csőkivezetés abszolút nem fáj.
Az infúzió is be van kötve, abba most belenyomnak egy adag fájdalomcsillapítót. Jelzik, hogy álmos is lehetek tőle.
Édesanyám várt rám, de nem vagyok formában, csak pár percet beszélünk, majd szendergek tovább.
Epeköveim
Jön a műtős, hozza egy kis dobozban az epeköveket. Most aztán kiderül az igazi méretük! Egy méretes (2,4×1,5×1,5 cm), két nagyobb (1,5×1,2 és 1,5×0,9 cm), és egy borsszemnyi kő van, ez utóbbi morzsolódós, a többi kőkemény, kavicsszerű, de mégis finom tapintású. A színük sárgás, fekete foltokkal (nedvesen még feketébbek). Hihetetlen, hogy az emberben ilyen tud képződni. Mindenesetre a tanulság az, hogy az ultrahangos mérés elég pontos, de nem mindegy, hogy épp milyen irányból nézik a követ, és a kövek nem feltétlenül kerekek, lehetnek egész hosszúkásak is.
Valamikor bejön a sebész, közli, hogy duplán örülhetek, nagyon jól sikerült a műtét, és találtak felszívódó klippet is, azt használta. Így nem marad fém bennem, és biztos nem lesz semmi gondom később egy esetleges MRI-nél sem. Persze ez csak az én heppem gondolom én, de mégis tényleg örülök.
Hét körül feleségem is meglátogat, már egy kicsit jobban magamnál vagyok. Este tévézek (Doktor House), és fekszem, felkelni még nem lehet, felülni sem.
Vacsora természetesen nem jár. Vizet sem lehet inni, esetleg szájnedvesítés vagy legfeljebb néhány kis korty, mert műtét után ettől (és szerintem attól is, ha az ember túl korán kezd nagy mozgásba) könnyen hányingert lehet kapni. Nem is iszom ennél többet. Nagyon óvatosan, először csak a nedvesítés, utána egy korty, ha nem árt, még egy. Elalvás előtt már bátrabb vagyok, egy egész decit megiszom. Szerencsére nem is lesz hányingerem.
A köhögés gondolata is fáj, egy tüsszentésre nem is merek gondolni, ezért krákogni próbálok, ez nagyon óvatosan minimális fájdalommal megy is, torok tisztul. Orrfújás igaziból nem menne, de egy gyenge “átszellőztetéssel” azért sikeresen próbálkozok.
A nővér segít fogat mosni. Elalvás előtt még egy fájdalomcsillapító, most injekcióban (Tramadol). Éjfél körül “lefekszem aludni” szóval leoltom a villanyt, és próbálok aludni. Ez nem nagyon megy, csak a szendergés. Néha 10 perc alvás, max fél óra egyfolytában.
Öt körül aztán hivatalosan “felkelek” és kérek még fájdalomcsillapítót. Ezt meg is kapom, kezdődik a következő nap.
